Vanilla vagyok,17 éve...blablabla.Ugye nem muszáj? Akkor jó. Vágjunk bele a közepébe!
Most kellőképpen fel vagyok zaklatva,bár mondjuk tegnap súlyosabb volt a helyzet,ugyanis teljesen ki voltam borulva...
Ott kezdődött minden,mikor véget ért a suli.Kénytelen voltam énekkaron maradni,mert a karácsonyi énekeket gyakoroltuk és így sem állunk túl fényesen vele.Sajnos nem sok hangom maradt addigra,így abból állt nálam az ének,hogy egy köhécselés és egy dallam.
Nos,mikor vége lett az énekkarnak,akkor kezdtem el igazán izgulni,mivel Garyvel volt találkozóm...Fogalmam sem volt róla,hogy mit akart,hisz ezt már egyszer lezártuk.
/A "múltba visszatekintős" részek dőlt betűvel lesznek/
Szerdán találkoztam vele először kettesben.Igazából magam sem tudom,hogy miért,hisz nem akartam tőle semmit,csak azt,hogy békén hagyjon végre.Nem hiányzik ez énnekem.Szóval szerdán találkoztam vele az egyik teremben pár percre.Egész jól elbeszélgettünk,de közben feltűnt,hogy folyamatosan próbált testi kontaktust teremteni köztünk,még ha ez nekem nem is tetszett,de ugye néma gyereknek az anyja sem érti a szavát.Akkor puszilt- és ölelt meg először...Hát mit ne mondjak,nem éreztem magam túl fényesen.Aznap éjszaka eldöntöttem magamban,hogy ennek az egésznek véget vetek.Csütörtökön összefutottam vele a folyosón és akkor megállítottam egy szóra.Közöltem vele,hogy ez így nem mehet tovább.Nagyon meglepődött,látszott az arckifejezésén,hogy nem erre számított.Amint hazaértem,kaptam tőle egy levelet,hogy ez hidegzuhanyként érte és szeretné megbeszélni.Mivel tudtam,hogy addig úgysem hagy békén és sorra fogom kapni tőle leveleket,belementem...Hát,ezt nem kellett volna...
Szóval felmentem a terembe -még a tenyerem is izzadt,szó mi szó,féltem egy kicsit, és becsuktam az ajtót.Leültem mellé,majd kérdőn néztem rá,reménykedve,hogy minél hamarabb túlesünk ezen az egészen.Elkezdett rizsázni arról,hogy mennyire különlegesnek és szépnek talál,meg nem szeretné,hogyha ez lenne az utolsó találkánk. Ha két évvel ezelőtt mondta volna ezeket,biztosan a karjaiba omlok,hisz akkor még minden bókon elcsodálkoztam és pironkodva fogadtam,de mostanra már megtanultam,hogy hiába bókolnak sokan szebbnél-szebbeket,alig van köztük igazi..
Mondhatott akármit,tényleg nem hagytam,hogy a mézesmázos szavak a kis csillagos fülbevalómnál tovább jussanak.Végül a véleményemet kérte.Na azt nem kellett volna.Kijött belőlem minden.Minden gondolatom ezzel kapcsolatban.Az is,hogy nem fog meghatni,az is,hogy nem tetszik amit csinál és az is,hogy már komolyan sajnálom a barátnőjét -mert természetesen az is van neki...
Miközben beszéltem és elmerengtem táskám díszítésén,az arcomra nyomott egy gyors puszit.Nem tudtam mit reagálni rá,elvégre az ember lánya mit tud arra reagálni,hogy egy középiskolai tanár -akivel eddig jóformán csak köszönőviszonyban voltak, épp most puszilta orcán...Akkor csendült a meg a vészcsengő a fejemben,hogy ki tudja,ha itt maradok,lehet,hogy nem éri be ennyivel.Gyorsan elbúcsúztam,sajnos az ölelést sem úsztam meg,de legalább sikerült lelépnem,mert kezdtem magam igencsak rosszul és feszültem érezni,főleg hogy tudtam,pár perc múlva így kell Dominick szemébe néznem,aki persze semmiről sem tudott...Pár percen belül odaért a sulinkhoz Nick és beszálltam a kocsijába,amíg elhajtottunk a táncegyesületünk telephelyéig.Mielőtt kiszálltunk volna,Nick megjegyezte,hogy szokatlanul csendes vagyok és hogy van-e valami baj.Csak meredtem rá és éreztem,hogy egy könnycsepp legördül az arcomon,de persze hang egy szál sem jött a torkomon.Még egy,és még egy...Végül a kellőképpen könnyáztatta arcommal és az elfolyt sminkemmel díszítve megszólaltam,hogy -Nem tudok a szemedbe nézni,mert hazudtam,pedig én nem szoktam neked hazudni.Soha.
És akkor töredelmesen bevallottam neki mindent.Még most sem tudom eldönteni,hogy a szavak ömlöttek belőlem jobban,vagy a könnyek. Nick teljes mértékig fel volt háborodva,hogy ilyet nem tehet velem senki, és ezt meg fogja beszélni a szüleimmel.Én persze elleneztem,hisz ha anya megtudja,biztosan agyonlövi Gary-t,ugyanis a drága édesanyám tökéletes használója a légpuskának,hisz tavaly nyáron engem is próbált oktatni...
Nagy nehezen sikerült jobb belátásra térítenem, és azt ígérte,hogy majd még eldönti.A könnyeimet letöröltem és felöltöttem a legszebb mosolyomat,ugyanis nem szerettem volna,ha bárki észreveszi,hogy a lelki összeomlás határán vagyok. Végül bementünk a táncsuliba és mintha mi sem történt volna,nevetve köszöntem az edzőnek,a csapattársaimnak,átvettem a táncosruhám és egy tökéletes tánclépésbe fojtottam a lelkem segélykiáltását...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.